Johann Wolfgang von Goethe: Charlotte von Steinhoz

Miért adtad mély tekintetünket, 
hogy jövőnket sejtse szüntelen, 
s ne ringasson üdvösségbe minket 
földi boldogság, se szerelem? 
Miért adtad, végzet, azt az érzést, 
mely a furcsa forgatagon át 
kémlelőn egymás szemébe néz, és 
tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa 
ember alig ismeri szívét, 
céltalan lebeg s a fájdalomba 
váratlanul taszítja a lét, 
ujjong, ha az égre új sugárnak, 
gyors örömnek hajnalpírja tör, 
csak nekünk, szerelmes, árva párnak 
tiltott az a kölcsönös gyönyör: 
szeretni, de egymást meg nem értve, 
látni egymást vágyaink szerint, 
menni mindig álmok közt veszélybe, 
hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiú nemlét! 
Boldog, akit sejtelme becsap! 
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét 
a sejtelmet és az álmokat. 
Mondd, a végzet mit akar mivélünk? 
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon? 
Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk, 
s nővérem voltál, vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását, 
tudtad, hogy peng minden idegem, 
tekinteted engem játszva járt át, 
kit aligha értett földi szem. 
Irányt szabtál féktelen futásra, 
mérsékelted a vadlázú vért, 
és a szétdúlt szívnek nyugovása 
angyali karodban visszatért. 
Könnyed bűvölettel megkötötted 
s elfeledted, hogy rohan a perc, 
volt-e boldogabb, mint amikor előtted, 
lábaidnál hálásan hevert, 
érezte, hogy jobb lett a szemedben, 
megdobogni szíveden szívét, 
ösztönét ragyogni fényesebben, 
s csitulni a heves ifjú vért.

Mindez már bizonytalan ködökké, 
halk emlékezéssé finomult, 
fájdalom a jelen és örökké 
valóság a szívünkben a múlt. 
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk. 
Félhomály csak delelő napunk. 
De akárhogy kínoz is a sorsunk, 
már mi nem változhatunk.

Sz. Jeszenyin

Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol, 
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról 
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére – 
szép voltál, te kedves, illanó! 
Szelíd, mint az alkony puha fénye, 
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen, 
neved, a törékeny, messze szállt. 
Gyűrött sálam őrzi már csak híven 
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal 
macska módra, lustán lépeget, 
emlegetnek tűnődő szavakkal 
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad: 
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad, 
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol, 
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról 
nem álmodom többé már soha.

 Felakasztását váró Villon négy sora

Francia vagyok, csak ez kellett,

Párizs szült (Ponthoise mellett):

Rőf kötél súgja majd fejemnek,

Hogy mi a súlya fenekemnek.

Paul Verlaine

Őszi chanson 

Ősz hegedűl

Szünetlenűl

A tájon

S ont monoton

Bút konokon

És fájón...

S én csüggeteg

Halvány beteg,

Mig éjfél

Zeng, csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél...

Oh, múlni már,

Ősz! húllni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Mig éjfél
Kong, csak sirok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél

Ó, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

Paul Verlaine Álma 

Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.

Paul Verlaine

Holdfény

Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,

a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

Johann Wolfgang von Goethe: 
Rád gondolok

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti 
a tengerár; 
rád gondolok, forrás vizét ha festi 
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol 
az utakat; 
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor 
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám, 
és partra döng; 
a ligetben, ha néma csend borul rám, 
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármily messze válva 
összetalál. 
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára. 
Ó, jössz-e már! 

Shakespeare : DE KOMOR TÉL VOLT

De komor tél volt tőled távol élnem, 
ki a futó év boldogsága vagy! 
Hogy dideregtem, nappal is sötétben, 
a vén December tar ege alatt! 
Pedig nyár volt ez a szakadék idő: 
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát, 
Május kéjét hordozta, mint a nő 
özvegye méhe a holt férj magzatát: 
e dús özön mégis szinte apátlan 
gyümölcs és csak árvák reménye volt, 
hisz minden csak veled örűl a nyárban, 
s ahol nem vagy, ott a madár se szól; 
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb 
sápad, telet sejt és borzongva bólong.

Edgar Allan Poe:

Lee Annácska

Sok-sok hosszú esztendeje már 
Tengerpart bús mezején 
Élt egy kis lány – ismerhetitek 
Lee Annácska nevén 
S csak azzal a gondolattal élt, 
Hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én 
Lee Annácska meg én. 
De szerelmünk több volt mint szerelem 
Tengerpart bús mezején – 
Irigyeltek még az angyalok is 
Fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már, 
Tengerpart bús mezején 
Felhők közül jött egy csunya szél 
S meghült Annácska, szegény; 
S elvitték úri rokonai 
S egyedül maradtam én: 
Koporsóba csukták el őt 
Tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok, 
Hogy boldogabb ő meg én, 
Az lett oka (mind jól tudjuk ezt 
Tengerpart bús mezején), 
Hogy jött felhőből éjjel a szél 
S meghült s meghalt szegény.

De szerelmünk több volt, mint soké, 
Ki nagyobb, mint ő meg én, 
Okosabb, mint ő meg én 
S sem az angyalok a felhők felett, 
Sem az ördögök tenger fenekén 
Nem tehetik, hogy szívtől a szív, 
Elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord, 
Annácska küldi felém; 
S csillag ha ragyog, már véle vagyok. 
Annácska szemét lesem én; 
S igy az éj idején veled éldelek én, 
Jegyesem, szivem élete, szép kicsikém, 
Melletted a sír fenekén, 
Tengerpart bús mezején.

ROBERT BURNS

John Anderson, szivem, John

John Anderson, szivem, John, 
kezdetben, valaha 
hajad koromsötét volt 
s a homlokod sima. 
Ráncos ma homlokod, John, 
hajad leng deresen, 
de áldás ősz fejedre, 
John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John, 
együtt vágtunk a hegynek, 
volt víg napunk elég, John, 
szép emlék két öregnek. 
Lefelé ballagunk már 
kéz-kézben csöndesen, 
s lent együtt pihenünk majd, 
John Anderson, szivem.

Jean Cocteau 
Az álom elkerül

Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel 
a nyakamon pihen; 
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el 
s elaltat hirtelen.

Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem! 
Van szörnyűbb félelem? 
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben 
lélekzeted velem.

E félénk nagy madár,ki most az álomé lett, 
majd fészkéből kikel? 
A fészkéből, ahol testünk két fejjel ébred 
s négy lábbal nyúlik el?

Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer, 
egy reggel megszakad? 
Az utam építő védangyal nékem ezzel 
könnyíti sorsomat.

Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej 
s mindig is könnyű volt, 
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel, 
pedig kakas rikolt.

Most más világban él e fej, hol más a törvény 
és más az értelem, 
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén, 
távol s mégis velem.

Ó! Csak hallhatnám én szuszogni minden éjen, 
míg szád is álmodik, 
a finom fujtatót melled kis műhelyében, 
egész halálomig.

William Blake : A tigris

Tigris! Tigris! éjszakánk 
erdejében sárga láng, 
mely örök kéz szabta rád 
rettentő szimetriád?

Milyen katlan , mily egek 
mélyén gyúlt ki a szemed? 
Szárnyra mily harc hőse kelt, 
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily művész 
fonta szíved izmait? És 
mikor elsőt vert szíved, 
milyen kar és láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak? 
Mily kohóban forrt agyad? 
Mily üllőre mily marok 
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett, 
mosolygott rád a mestered? 
Te voltál, amire várt? 
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk 
erdejében sárga láng, 
mely örök kéz szabta rád 
rettentőd szimetriád?

Theodor Storm 
Este

Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka? 
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka? 
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava, 
Ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?

Arthur Rimbaud: 
Ma bohème

Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben. 
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt. 
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt, 
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett. 
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem 
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen. 
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam 
szeptember estjein s a homlokomra lágyan, 
mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át, 
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját 
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt! 

Percy Bysshe Shelley: Dal

A téli fán gyászolva üldögél 
    egy özvegy nagy madár; 
Fölötte fagy leng, lassu szél, 
    és lenn a víz megáll.

A síkos föld kopár, virága jég, 
    fagy járja át a fát, 
csönd van, csak egy malomkerék 
    suhog a légen át.

Heine, Heinrich: Loreley

Nem értem, a dal mit idéz föl,

s hogy oly bús mért vagyok:

egy régi, régi regétől

nem szabadulhatok.

Már hűvös az este; a Rajna

nyugodtan folydogál;

a hegycsúcs sugarasra

gyúlt alkonypírban áll.

Ott fenn ül – ékszere csillog –

a leggyönyörűbb leány;

aranyhaja messzire villog

aranyfésűje nyomán.

Aranyban aranylik a fésű,

s közben a lány dalol;

hatalmas zengedezésű

varázs kél ajkairól.

A hajósnak a kis ladikban

szive fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak!

Végűl ladikot s ladikost a

mélységbe sodorja az ár…

S hogy ez így lett, ő okozta

dalával, a Loreley.

Heine, Heinrich

Északi kopár szirten… 

Északi kopár szirten
Egy fenyő áll társtalanul.
Aludna; betakarja
A hó, mely hullva hull.

Álma egy távoli pálma,
A hazája keleti hon,
Társtalan némán gyászol
Az égető sziklafalon.

Ronsard, Pierre de: Ha majd öreg leszel

Ha majd öreg leszel, és este gyertyafénynél

tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted,

csodálkozva fogod zümmögni rímemet,

hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.

Szolgálóid között nem lesz, aki e névnél

föl ne figyelne, bár szunyókál reszketeg:

Ronsard! — hallja a szót s folytatja versemet,

melyet neved örök himnuszaként idéztél.

Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki

mirtuszlombok alatt kínjait piheni;

te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik,

s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.

Élj hát, higgy nekem, és ne várd a holnapot:

rózsa az ifjuság, élvezd, amíg virágzik!

Francois Villon:
Apró képek balladája

Tudom, mi a tejben a légy,
tudom, ruha teszi az embert,
tudom, az új tavasz mi szép,
tudom, mely gyümölcs merre termett,
tudom, mely fán mily gyanta serked,
tudom, hogy minden egy dolog,
tudom a munkát, lusta kedvet;
csak azt nem tudom, kivagyok.

Tudom az urak nyakdíszét,
tudom, melyik ruha mi szerzet,
tudom, ki gazdag, ki cseléd,
tudom, mily fátyolt kik viselnek,
tudom a tolvaj- s kártyanyelvet,
tudom, tortán él sok piszok,
tudom mely csap mily bort ereszthet,
csak azt nem tudom, kivagyok.

Tudom ló s öszvér erejét,
tudom, mit érnek, mit cipelnek,
tudom, pénz szava szép beszéd,
tudom, hol mérik a szerelmet,
tudom, mit higgyek a szememnek,
tudom, Róma mit alkotott,
tudom, a cseh mért eretnek,
csak azt nem tudom, kivagyok.

AJÁNLÁS

Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt, s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

ALLAN POE:A HOLLÓ

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
            Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
            S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
            Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
            Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
            Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
            Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
            Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
            S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
            Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
            S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
            Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
            Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
            Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
            S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
            Fel nem röppen - soha már!

J.Shaja

Szél hajszolta fellegekből

Villám űzött sóhajok,

Bólintva nézünk egymás szemébe

Igen, Te és Én vagyok.

Boldognak érezni

Meghitt kettesünk

Tiltja az elvonult életek

Búsongó gyásza,

De felvillan olykor

Ádáz bánatunkban,

Szemünk édes

Bizsergető násza. 

GÍTA-GÓVINDA

(Részletek)

Dsajadéva

Szegfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavu, kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregben.

Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

Sziromözön illata ostromol, enged a nagy erejü zsenge tamála,
a szerelem istene karmaiként ragyog ezer üde kinsuka-szálka;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ivalaku lenge liánra lefekszik;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

Ma kacag a karuna-rügy: ó, hogy a föld terein hova lett a szemérem?
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik a réten;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

Sürü atimuktafutóka-füzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba' kibomlik a bimbó;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon,
a remetesziveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom;
    Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
    sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.

*

Látod, a lombkoszorús fejü, sárga redőzetü, könnyü futásu,
tánc ütemén libegő csiga-fülbevalóju, örök kacagásu
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Ez öleli: mint buja duzzadó teli fürt borul a kebele rája,
mámorosan tovaleng vele, zengi a pancsama-ütemet utána;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Az pedig álmatagon lesi deli Maduszúdana taviszirom-arcát,
víg, ragyogó, szerelemre hivó szemeit s a szemöldöke rajzát;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Most ama lenge csipőjü reásimul, az ajaka susog a fülébe,
habpuha csókot ad, és a legény szive beleremeg a gyönyörüségbe;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Ime szerelemre kiváncsi a másika, édes-e Hari ölelése,
vágyva fogódzik a köntöse szélibe, párosan a sürübe térne;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón,
sorra dicséri a férfi az ügyeseket, és követik tovasiklón;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Osztja jutalmait: ontja a csókot a sok kecses ifju leányra,
mosolyog a szépre, ügyesre; s a leggyönyörűbbre s elindul utána;
    Hari maga vezeti a tánc-robogást,
    a lányhadat, a tavaszi játszadozást.

Hari jelet adván, nevedet a sípján zengeti, puha zene reszket.
Szereti a sürü port, mit a vihar odahord, mert az is érte a tested.
    Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.

Ha madár rebben, ha levél lebben: azt hiszi, közeleg a lépted.
Gyűjt avar-ágyat, nézi a tájat: várhat-e végre ma téged?
    Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.

Vesd le a lepledet, oldd le az ékedet, a derekad add takarónak,
illatos ágyon tégedet áldjon; vallana örömet-adónak.
    Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.

Halld: Hari büszke! Alkonyat üszke immár beszegi a pályát.
Értsd meg a szavamat: kéreted-e magad? Töltsd be uradnak a vágyát.
    Hűs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.

*

Édesed érted-epedve tekint szét,
mig te is áhitod az ajaka mézét.
    Ó, Hari úr,
    Rádhá ott a lugasba simúl.

Vágyik utánad, elindul az éjbe:
nem viszi lépte, leroskad a térde.
    Ó, Hari úr,
    Rádhá ott a lugasba simúl.

A kegyesem eljön-e? Hari, Hari, hol vagy?
- kérdezi egyre s a kínban elolvad.
    Ó, Hari úr,
    Rádhá ott a lugasba simúl.

Öleli a ködalaku, fekete, vak éjet:
szomja kibont-e belőle ma téged?
    Ó, Hari úr,
    Rádhá ott a lugasba simúl.

Nem titok a panasza, sír keseregve,
s őrzi a ligetet a te jöveteledre.
    Ó, Hari úr,
    Rádhá ott a lugasba simúl.

AZ VAGY NEKEM

Shakespeare

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;

nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
    Koldus-szegény királyi gazdagon,
    részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés